Március: Iskola, iskola és iskola. Az utolsó félév negatívuma, hogy hiába van kevés tantárgy, ha azok úgy vannak elosztva, hogy kb napi egy. De legalább a diplomára van, vagyis lenne idő, ha az ember lánya dolgozna rajta. Viszont én képtelen voltam rá. Mentségemre szolgáljon, hogy azért mindig próbálkoztam. Ha a rajzolás nem is, de az olvasás annál jobban ment. Nem tudom, mikor olvastam utoljára ennyit, de most halomszámra hordtam a könyveket a könyvtárból. Hétvégente pedig hosszú séták és fotózgatás. Ebben a félévben ugyanis gyakorlat volt digfotóból. Rajz óra szerencsére kevés volt, valami miatt mindig elmaradt.

Április: Utolsó hónap. A legrosszabb és a leghosszabb egyaránt. Pánikolás, mivel a diploma még sehol. Újra próbálkozás, aminek eredményeként legalább a vázlatok megszülettek. Már csak a technikát kellett kitalálni. Sok-sok próba, de semmi... Ez addig ment, amíg már csak két hét volt a leadásig. Utolsó ötletként a digitális rajzhoz nyúltam. Ha itthon voltam állandóan rajzoltam. Ha pedig Szombathelyen voltam, akkor a tanszéki gépeken valamint éjszakánként szobatársam gépén dolgoztam. Neki köszönhetem, hogy sikerült idejében végeznem. A beadandók terén szintén nagy elmaradásom volt. Így ez a hónap, de inkább a második fele a
pótolgatásokkal telt. Mindenből az utolsó pillanatban sikerült leadni mindent, de nem igazán érdekelt, megvolt és kész. Volt egy nap pihi, SakuraCon, vagy inkább MondoCon. Rossz volt ,hogy csak egy napra mentem, de muszáj volt. Így is bűntudatom volt, hogy egyáltalán felmentem, és nem a diplomán dolgoztam. A legjobb az utolsó nap volt. Éjfél körül még a diplomamunka portfólióján dolgoztam, utána nekiestem a sokszorosító graf beadandóknak, azután esztétika beadandót pötyögtem, majd valamikor hajnali fél három körül neki álltam volna tanulni az aznapi komplex szigorlatra, szobatársam azonban lekiabálta a fejem, hogy
nehogy már én ilyenkor még tanuljak, mert ő nem tud aludni a kislámpától. Mellesleg ő csoporttársam is, és kb annyit tanult a vizsgára, mint én. Ergo szinte semmit. Reggel korán keltünk, mentünk portfóliót nyomtatni, köttetni, aztán graf. osztályozás és végül szigorlat.

Május: Vizsgaidőszak és rémálom. Azonban nem tanulással kezdődött a hónap. Helyette a képkeretezőhöz rohangáltam, ja és előtte pedig nyomtattatni a rajzokat. Aztán jött a tanulás és a művtöri vizsga. 2db A/4-es füzetet írtam tele, és ragasztgattam tele tanulnivalóval és azzal a majdnem 400 képpel, amit be kellett vágnunk. Sem a tananyaggal, sem a képekkel nem végeztem, így csak a szerencsének köszönhető, hogy átmentem a vizsgán. Két tételből kellett felelni. Az egyik a kedvencem volt, amit jól tudtam, ám mégis alig jutott valami az eszembe, annyira bepánikoltam az egész vizsgától. A következő heti művtöri szigorlaton pedig megbuktam. Mivel a második félévben mindennel megcsúsztam, így az ehhez tartozó tételeket is  az utolsó pillanatban, a vizsga előtti napokban raktam össze. Így hiába volt kidolgozva mind az 52 tétel, nem volt időm megtanulni őket. Következő héten viszont sikerült levizsgázni. Óriási szerencsém volt a tételekkel. Nemzetköziből impresszionizmus, amit nagyon szeretek. Magyarból pedig a realizmus és historizmus.

Június: Tételek kidolgozása az államvizsgára vagy záróvizsgára, ki hogy nevezi. Rémes egy tételsorunk volt. Hiába a 3 év jegyzetei, az a 22 könyv, amit kicipeltünk a könyvtárból és az internet, még így is volt kb 6 tétel, amihez fogalmunk sem volt, mit kellene mondani. Szóval nemcsak az volt a rossz, hogy egyszerűen már képtelen voltam az információkat begyömöszölni a fejembe, de még a tételeim is hiányosak voltak. A vizsga előtt két nappal volt a NEJ-es animés rendezvényünk. Nem terveztem, hogy felmegyek, de délutánra már annyira kikészültem, hogy néhány órára beugrottam pihenésképp. Sikeresen kikészítettem magam lelkileg és idegileg ott, szóval aznap este már főleg nem ment semmi a fejembe. Vasárnap kitört rajtam a pánik. Legalább 3-szor beszéltem telefonon csoporttársammal és bőgtem el neki, hogy nekem ez nem megy és nem fog sikerülni a vizsga. Másnap azonban mégis sikerült. Jó tételeket húztam szerencsére. Bár a tanszékvezető tanárom belekérdezett az egyikbe. Ráadásul nem is olyan dolgokat kérdezett, ami a tételhez tartozott, hanem művtöris kérdéseket. Szerencsére azonban tudtam a válaszokat. Szóval ötösre államvizsgáztam.

Az iskolának tehát vége volt. A következő két hét táborfelügyelősködéssel telt. Majd pedig próbáltam diákmunkát találni. Azonban hiába lett volna, kiderült, hogy nem dolgozhatok, mert megszűnt a hallgatói jogviszonyom, hisz lediplomáztam. Várnom kell a felvételi eredményekig, és csak ha már a kezemben az iskolai értesítő, akkor jelentkezhetek munkára. Így egész júliusban itthon szenvedtem... Bár volt néhány nap, mikor csoporttársamnál voltam. Nagyon jó l éreztem magam, végre kikapcsolódtam és kimozdultam a megszokott környezetből.

Július 22 a várva várt nap. Nyilvánosságra kerültek a felvételi ponthatárok. Nagy volt a félelem előtte. Ugyanis a finanszírozásnál költségtérítésesre jelentkeztem. Szerencsére azonban még időben kiderült, hogy államilagra is jelentkezhettem volna. Úgyhogy kérvényt kellett írnom az Oktatási Hivatalnak, és ha elfogadják, akkor átírják a jelentkezésem államilag támogatottra. El is fogadták szerencsére, így már nyugodtabban vártam a ponthatárok nyilvánosságra hozatalát. Ééés felvettek, ami csoda. Csoda, mert idén semmi sem
akart összejönni, minden szörnyűségesen alakult. Már maga az is csoda volt, hogy meg tudtam csinálni a diplomamunkát és még le is államvizsgáztam. Most pedig újra irány Szombathely majd. Szerencsére... Csak tartanánk már ott, hogy ott legyek és ne Pápán. El ebből a városból, el, el... :'(

"Rám se néz, hozzám se szól. Napok telnek el. Vonszolom magam. Valami belém markol és lüktet. Valami belém hasít és szúr. A nappalok még telnek, mert sok a munka, de az éjszakák… Nem alszom, nem eszem, hányingerem van, szédülök, remegek. Rosszul vagyok, nincs kedvem, nincs erőm, megmagyarázhatatlanul rám tör a sírás. Direkt kikapcsolom a telefonomat, hogy ne várjak semmit, aztán ez gyötör, visszakapcsolom, semmi, majd újra ki."  /Tisza Kata/

Nem találom a helyem. Sehol sem érzem jól magam. Csak mennék és mennék. Senkivel se akarok találkozni. Egyedül akarok lenni. Hiába próbálom lefoglalni magam, nem köt le semmi sem. Hiába a sok anime, a könyvek, a táncszőnyeg. Egyik se vonz. Imádtam rajzolni. Most már arra is képtelen vagyok. Semmi kedvem hozzá. Csak kár, hogy rajz szakosként nem tudom elkerülni... Bár a héten megtettem. Nem is mentem be rajz-festés órára. Felesleges lett volna. Előző héten sem tudtam rajzolni, csak vázlatolgattam órákon át, s még az is elég bénán sikerült. Tanárom meg csak értetlenül nézett rám, hogy mi történt. Előző félévben nem győzött dicsérni, most meg... Csak kín a rajzolás. Kínlódom a diplomamunkával. Ismét az eredeti BJD ötleten dolgozok. Próbálom menteni a menthetetlent. De se ötletem, se kedvem, se erőm. Hiába töltöm a nap nagy részét a lapok felett. Állandóan abbahagyom és mást csinálok. Félek, nagyon félek, hogy mi lesz így. Pénteken már meg kellene mutatni az új terveket a konzulensnek, mert utoljára decemberben konzultáltam vele. Ha csak rá gondolok, görcsbe rándul a gyomrom. Nagyon félek, rettegek tőle, hogy nem bólint rá a tervekre, és akkor nem tudom mi lesz. Azt se tudom, hogy fogom megvalósítani egyáltalán. Pedig már csak 2 hónap a határidőig. Azzal is számoltam már, hogy nem jön össze és emiatt nem lesz meg a diplomám. Jobbik esetben is elég rossz jegyem lesz, mert a konzulensem úgyis lehúzza, hiába a bizottság. Bár ha meg lesz, én már annak is örülni fogok.

Nagyon hiányzik. Egész nap csak Rá gondolok. Mindenről Ő jut eszembe. Ennek pedig legtöbbször sírás a vége. Mindegy, hogy egyedül vagyok vagy sem, nem tudom visszatartani, vagy csak nagyon keservesen. Nem tudom elfelejteni, nem tudok továbblépni. Vagy nem is akarom és nem akarok. Nem tudom. Mindenki azzal jön, hogy amíg nem határozom el magam, addig nem is fog menni. Addig csak szenvedni fogok és emészteni magam. Ráadásul feleslegesen, egy olyan férfi miatt aki még csak nem is szeretett és meg se becsült. De oly könnyen beszélnek ők. Nem érzik azt, amit én. Ők nem "én" vagyok. Könnyű annak, aki nem vagy kevésbé érzékeny és könnyen kezeli a dolgokat. De én túlságosan érzékeny vagyok és ezen nem tudok változtatni.

Nem bírtam aludni. Pedig még csak fél 7 múlt. 7-kor vagy fél 8-kor akartam eredetileg felkelni. De hát így sikerült. Nem bírtam feküdni az ágyban. A zenehallgatás sem segített. Sőt, inkább rosszabb lett, mert megint eltörött a mécses. Most pedig itt ülök a gép előtt és pötyögök és még sok mást is csinálok. Muszáj lefoglalnom magam, mert nem bírom a semmittevést. Bár jobb lenne aludni. Vagyis inkább csak szükségem lenne rá. Még pénteken vettem normális gyógyszert, mert a homeopátiás nem jött be. Vagyis nem volt ideje kifejteni a hatását. De már nem bírtam, mert a héten annyira keveset aludtam és annyira kikészültem. Első este szépen hatottak is a bogyók. Legalábbis én a gyógyszer hatásának tudtam be, hogy a 3-4 óra helyett kb 8 órát sikerült aludnom. Tegnap, vagyis ma viszont nem voltak rám hatással. Éjfél után feküdtem, de fél 2 körül még forgolódtam és a plafont bámultam. Fél 6 körül megébredtem és azóta fenn vagyok.
A tegnapi nap jelentős részét azzal töltöttem, hogy a régi blogom CSS-ét próbálgattam átírni, hogy úgy nézzen ki, ahogy most ez. és akkor talán visszaköltöztetem az egészet. Mivel ezt a blogot csak azért hoztam létre, mert a másikra nem tudtam ráhúzni a sablont. Egyszerűen nem fogadta el a wordpress. Most meg eléggé unatkoztam és nekiültem. Lassan, de alakul. Makacs egy jószág. De úgy is én fogok győzni(reméljük^^"), mert én még makacsabb és elszántabb vagyok. :-D
A diplomamunka sehol. Nem is foglalkoztam fele az utóbbi napokban. Minek? Misz úgysem tudok vele haladni., és csak még jobban ideges lennék miatta. Már kezdek beletörődni, hogy nem fog összejönni... De akkor a mesterképzés se. Amire még mindig nem tudom, hogy most február 15-ig kell jelentkeznünk vagy sem. Mivel nálunk van egy "icikepicike" keveredés, és lehet, hogy csak a pótfelvételire jelentkezhetünk a szakunk miatt.
Lassan hét óra. Neki kellene állni összepakolni. Tegnap nem voltam hajlandó. Előre elterveztem, hogy mindent csak ma fogok összeszedni, mert legalább azzal is telik az idő és nem az ágyban fogok gubbasztani tehetetlenül. Minden héten ezt fogom majd tenni.
Ha visszaértem Szombathelyre lepakolok, és elmegyek egy-két írószerboltba. Vennem kell néhány dolgot.  Utána a könyvtárba is be kellene ugrani egy-két könyvért. Aztán irány a rajzóra fél 9-ig.
Most pedig megyek pakolni meg etc...

Ezek azok a pillanatok, amikor azt kívánom, hogy ne emlékezzek semmire. De ekkor valami mégis visszaránt, hogy ezt ne, ezt mégsem akarom. Én nem akarom elfelejteni, emlékezni akarok a közösen átélt pillanatokra, minden jóra s rosszra egyaránt, mert már csak az emlékeim maradtak meg belőle. Őt pedig elvesztettem... És magamat okolom, utálom magam, amiért minden próbálkozásom ellenére sem tudtam boldoggá tenni, amiért nem voltam képes megadni neki, amire vágyott. Most pedig minden erőmmel azon kell lennem, hogy elfelejtsem, hogy túllépjek, és kiirtsam az iránta érzett szerelmem. De erre képtelen vagyok, nem megy. Emiatt pedig minden nappal és éjjel maga a pokol. Mikor azt hinné az ember, hogy már jobb, akkor hirtelen minden újra előtör. Nem akar múlni a mindennapos sírás és álmatlanság. Próbáltam mindent, teát, meleg tejet, hátha segít... A hét elején már ott tartottam, hogy ha más megoldás nincs, kénytelen leszek gyógyszerhez folyamodni. Ennek köszönhetően már 4 napja homeopátiás tablettát szedek, ami alvászavar és szorongás csökkentésében segíthet. 3-szor 2 tabletta teszi ki a napi adagot. Szükség esetén ez a mennyiség növelhető. Hát ezt én meg is tettem az utóbbi két napban, mert annyira nem bírtam már. Egyenlőre azonban semmilyen hatását nem érzem neki. Még várok, hátha, bár ez egyre rosszabb. Napi 4-5 órás alvással, sok sírással, és kevés kajával nem sokáig bírja az ember szervezete... Erre pedig rátesz egy lapáttal, hogy a diplomamunkával sem tudok haladni. Hiába az ötletek, ha nem tudom papírra vinni. Nem vagyok képes rajzolni. Még felvázolni sem tudom őket, nemhogy rendesen kidolgozni. Az iskola pedig vészesen közeleg... :-S

"Mert mi van, ha csak adott mennyiségű érzelmi mindentragasztója van mindenkinek, és én már elhasználtam az enyémet? Akkor hogyan ragasztgatom össze megint a szívemet a sok törmelékből?"





Fogalmam sincs, mit tegyek. Egyszerűen képtelen vagyok túltenni magam. Hiába mondja mindenki, hogy az idő segít és hogy idővel jobb lesz. Hát nekem nem úgy tűnik. Egyre rosszabbul érzem magam. Eddig is nagyon sokat sírtam Miatta, de az a sírógörcs, ami az utóbbi napokban rendszeresen rám jön, már megrémít. Annyira sírok és annyira rám jön a pánik, hogy már alig kapok levegőt, szinte fulladozok. Ha így megy tovább, kénytelen leszek nyugtatóhoz folyamodni néha.
Annyira reménytelennek tűnik. Miért vagyok ennyire gyenge? Miért nem vagyok képes elengedni? Miért jár egész nap a fejemben? Miért nem tudok másra gondolni, csak Rá? Se nappalom, se éjjelem. Késő éjjel fekszem, de aludni aligha tudok. Korán reggel felébredek és csak fekszek az ágyban és sírok. Csak tengek-lengek itthon. Semmit sem tudok csinálni.

°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°

Diplomamunka... Teljes kétségbeesés. A BJD sztori felfüggesztve. Teljes leblokkolás. Így hát egy korábbi ötletemhez menekültem. Illusztráció az Elisabeth musicalhez. Szintén nehezen megy. Nagyon félek, hogy a konzulensem ezt az ötletet is elveti. Eddig semmi sem tetszett neki. A BJD-től se volt túlzottan elragadtatva. Egyre jobban érzem, hogy melléfogtam ezzel a tanárral. Őt választottam, mert ő a legjobb, legalábbis én úgy véltem. Azt nem mondom, hogy legyen laza és fogadjon el mindent, de neki soha semmi se jó. Legalábbis amit én csinálok, abból semmi. Az elmúlt másfél évben egyszer sem volt képes 5-öst adni sokszorosító grafikából. Bezzeg másnak, aki  összecsapott munkát vágott elé, annak jó jegyet tudott adni... Hol itt az igazság, kérdem én? Nem magasztalom magam, hogy hű de jó munkákat csinálnék, de ha már nem csak én látom úgy, hogy igazságtalanul jár el velem kapcsolatban, akkor ott van némi igazság... Na mindegy, ez ellen nincs mit tenni, felesleges ez miatt emésztenem magam.